Amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy "Ki vagyok én?", gyakran nem a saját lényem válaszol, hanem azok a szerepek, amelyeket életem során magamra öltöttem. A pszichológia nyelvén ezek társadalmi szerepek: a szülő, a barát, a szakember, a partner, a gyermek. Ezek a szerepek irányt adnak, kapcsolódási pontokat teremtenek, és nélkülük nem tudnánk...
Az önismeret útja sokaknak tűnik misztikusnak, de valójában nagyon is földhözragadt kérdésből indul: hogyan működünk belül? A pszichológia több mint száz éve kutatja az emberi lelket, és olyan felismeréseket adott a kezünkbe, amelyek ma is segítenek jobban érteni magunkat. Freud és Jung neve talán mindenkinek ismerősen cseng – ők voltak az elsők,...
Az önismereti út talán legősibb és legmélyebb kérdése ez: "Ki vagyok én?". Elsőre banálisnak tűnhet, hiszen mindenki tudja, hogy mi a neve, hány éves, mivel foglalkozik, kivel él együtt. Ezek azonban olyan szerepek, amelyekkel azonosulunk. A munkánk a hivatásbeli karmánk, amit jelen pillanatban cipelünk. A korunk csak a jelenlegi életünkre, főként...
Egy nő ül csendben. Szemei lehunyva, kezei békében pihennek ölében. Mellkasából ragyogás árad – meleg, aranyló fény, amely nemcsak őt tölti be, hanem körülötte hét másik női alakot is. Ősei. Nővérei. Lélekcsaládja. Együtt lélegeznek, együtt gyógyulnak, együtt emlékeznek. Ez a családállítás misztikus tere: a lélek láthatatlan mezője, ahol a múlt és...
A kép, amelyet most látsz, egy olyan pillanatot ragad meg, ami szinte minden családállítás szertartás mélyén ott rezeg: amikor valaki először igazán földet ér.
Sok nő él úgy, mintha állandóan valaki más jóváhagyására várna.
A párja elismerésére. A főnöke bólintására. Az anyja helyeslésére. A barátnők véleményére. A társadalom csendes, de kemény szabályaira.
Van egy pillanat, amit sok nő ismer. Amikor belül valami feszít, de a száj zárva marad. Amikor egy hang éppen azt suttogja, hogy "elég volt, most már nem bírom tovább", de kívül csak egy fáradt mosoly jelenik meg. Ez a cikk arról szól, hogy miért olyan nehezen születik meg az a mondat: "elég."
Volt már olyan érzésed, mintha egy IKEA áruház közepén állnál, ahol az útvonal mindig máshova vezet, a kijárat rejtély, és egy ponton túl már csak svéd húsgombócok tartanak életben? Na, pont így érződik az élet is néha, amikor elveszítjük a belső iránytűnket.
Képzeld el, hogy az érzéseid egy szimfónia. Finom hegedűszólamok, néha csellók, máskor trombiták – és néha befigyel egy cintányér is. De mi történik, ha évekig lenémítjuk ezt a zenekart?
Egyszer csak... robban.
Valószínűleg mindannyian voltunk már ott. Egy kapcsolatban, egy barátságban, vagy akár a munkahelyen, ahol csak kicsit kellett meghajolni, kicsit "rugalmasabbnak" lenni, kicsit másnak mutatkozni… csak hogy szeressenek. Elfogadjanak. Ne hagyjanak el.
Képzeld el, hogy egy reggel belenézel a tükörbe, és nem csak az álmos szempárt látod visszanézni rád, hanem… a főnököd is. A párod. A szomszéd. A volt barátod. A tanárod az általánosból, aki mindig megjegyzéseket tett.
De várjunk csak – mit keresnek ők a te tükörképedben?
Ha a legjobb barátod elront valamit, hogyan reagálsz? Valószínűleg megnyugtatod, bátorítod, és segítesz neki továbblépni. Most képzeld el, hogy ugyanezt te tetted – mit mondasz magadnak?
Szavaink többet árulnak el rólunk, mint gondolnánk. Amikor valaki megkérdezi tőled, ki vagy, mit felelsz? Hosszú magyarázatba kezdesz, vagy csak rávágsz néhány jelzőt? Talán el is bizonytalanodsz, hiszen önmagunk meghatározása nem is olyan egyszerű feladat. De ha csak három szót használhatnál, mit mondanál?
Reggel felkelsz, belenézel a tükörbe, majd felveszed a mosolygós, magabiztos, "minden rendben van" álarcot, mielőtt kilépsz az ajtón. Az emberek kedvesek, megdicsérik az összeszedettségedet, de valahol mélyen tudod, hogy ez csak egy részed.
Emlékszel, mikor gyerekként meg voltál győződve arról, hogy űrhajós leszel? Vagy festő?
Gondolkodtál már azon, hogy ha minden címkét leveszel magadról, ki marad? Ha nem az vagy, akinek a családod, a barátaid vagy a társadalom lát, akkor vajon mi marad belőled?
