Amikor elárulod magad, csak hogy szeressenek – avagy miért nyeljük le az utolsó falat önbecsülésünket a szeretet reményében?

Valószínűleg mindannyian voltunk már ott. Egy kapcsolatban, egy barátságban, vagy akár a munkahelyen, ahol csak kicsit kellett meghajolni, kicsit "rugalmasabbnak" lenni, kicsit másnak mutatkozni… csak hogy szeressenek. Elfogadjanak. Ne hagyjanak el.

A gond az, hogy ez a "kicsit" gyakran szépen csendben átvándorol a "teljesen mássá váltam, csak hogy megfeleljek" tartományába.

Mi is történik ilyenkor valójában?

Pszichológiai szempontból ez a jelenség az önfeladás, más néven "self-abandonment". Ez akkor történik, amikor valaki más szeretetéért, elfogadásáért vagy közelségéért cserébe letagadod vagy háttérbe szorítod a saját igényeidet, határaidat, érzéseidet.

Az agyad ilyenkor egy biológiai túlélési reflexként működik:

• A kapcsolódás (és a szeretet) evolúciós túlélési szükséglet.

• A kirekesztés, elutasítás vagy elhagyás veszélyként aktiválódik az idegrendszeredben.

• Ennek hatására gyakran aláírsz egy láthatatlan szerződést, amiben a másik szeretetéért cserébe lemondasz önmagadról.

Egy kis neurobiológia:

A szeretet (vagy annak ígérete) oxitocint szabadít fel – ez a kötődési hormon, amit a testünk úgy kezel, mint egy meleg, puha takarót egy hideg világban.
A visszautasítás ezzel szemben kortizolt és adrenalint szabadít fel – stressz, fájdalom, pánik.
Mit választ a test? Naná, hogy a takarót. Még akkor is, ha az másé, és te közben fázol.

Miért ismételjük újra és újra?

Sokan gyerekkorunkban tanuljuk meg, hogy a szeretet nem feltétlenül jár feltétel nélkül.
Talán akkor kaptál figyelmet, ha jó jegyet hoztál.
Vagy ha csendben viselkedtél.
Vagy ha nem sírtál túl sokat.

Így alakul ki az a mély, belső hiedelem:

"Akkor szeretnek, ha…"
– megfelelek
– nem vagyok túl sok
– nem vagyok túl érzékeny
– mindig mosolygok
– hasznos vagyok

Ez a hiedelem felnőttkorban is működik – csak most már önként, lelkesen csiszolgatjuk magunkat, hogy beférjünk valaki más dobozába.

És mi a baj ezzel?

Az a baj, hogy miközben másnak próbálsz tetszeni, te közben eltűnsz.
Először csak kevesebbet mondasz, aztán már nem neveted el a vicceidet, végül pedig egy reggel arra ébredsz, hogy fogalmad sincs, mit is akarsz valójában – csak azt tudod, hogy a másik mitől lesz boldog.

És hát... a kapcsolat sem lesz stabilabb ettől.
Mert amit más szeret benned, ha az nem is igazán te vagy – akkor valójában ő sem téged szeret, hanem a szerepet, amit felvettél.

Kutatások is alátámasztják

A pszichológusok már évtizedek óta vizsgálják az önazonosság, határhúzás és önértékelés szerepét a kapcsolatokban.
Egy 2020-as tanulmányban a kutatók megállapították, hogy azok az emberek, akik gyakran elnyomják saját igényeiket egy kapcsolatban, nagyobb eséllyel szenvednek szorongástól, depressziótól és alacsony önértékeléstől.

Más kutatások szerint az önfeladás nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is romboló: hosszú távon a tartós stressz miatt gyakoribbak a testi panaszok, mint pl. alvászavarok, emésztési problémák vagy fejfájás.

Hogyan kezdhetsz el újra magad mellett dönteni?

1. Figyeld meg, mikor mondasz "igen"-t, amikor valójában "nem"-et érzel.

Ez a legelső árulkodó jel, hogy valaki más kedvéért elárultad magad.

2. Gyakorold a mini-határokat.

Kezdd kicsiben: "Most nincs kedvem telefonálni" – és ne telefonálj.
Ez nem önzés – ez önvédelem.

3. Tedd fel a kérdést: Mi lenne, ha most igazán önmagam lennék?

És nézd meg, mi történik. Lehet, hogy meglepően felszabadító.

4. Írj egy "Szerződést önmagaddal"

"Nem áldozom fel magam valaki más szeretetéért. Aki engem akar, annak engem kell látni, nem a maszkot."

A szeretetért nem kell elárulnod magad. Aki valóban kapcsolódni akar hozzád, az nem a lehalkított, szűrt, megfelelni próbáló verziódat keresi – hanem téged. Az érzékenységeddel, az álmaiddal, a határaiddal és a hangoddal együtt.

És hidd el: nem te vagy túl sok. Csak rossz embernek mutattad meg magad.