Kosár
0
0 Ft
Sok nő él úgy, mintha állandóan valaki más jóváhagyására várna.
A párja elismerésére. A főnöke bólintására. Az anyja helyeslésére. A barátnők véleményére. A társadalom csendes, de kemény szabályaira.
Van egy pillanat, amit sok nő ismer. Amikor belül valami feszít, de a száj zárva marad. Amikor egy hang éppen azt suttogja, hogy "elég volt, most már nem bírom tovább", de kívül csak egy fáradt mosoly jelenik meg. Ez a cikk arról szól, hogy miért olyan nehezen születik meg az a mondat: "elég."
Volt már olyan érzésed, mintha egy IKEA áruház közepén állnál, ahol az útvonal mindig máshova vezet, a kijárat rejtély, és egy ponton túl már csak svéd húsgombócok tartanak életben? Na, pont így érződik az élet is néha, amikor elveszítjük a belső iránytűnket.
Képzeld el, hogy az érzéseid egy szimfónia. Finom hegedűszólamok, néha csellók, máskor trombiták – és néha befigyel egy cintányér is. De mi történik, ha évekig lenémítjuk ezt a zenekart?
Egyszer csak... robban.
Képzeld el, hogy egy reggel belenézel a tükörbe, és nem csak az álmos szempárt látod visszanézni rád, hanem… a főnököd is. A párod. A szomszéd. A volt barátod. A tanárod az általánosból, aki mindig megjegyzéseket tett.
De várjunk csak – mit keresnek ők a te tükörképedben?
Ha a legjobb barátod elront valamit, hogyan reagálsz? Valószínűleg megnyugtatod, bátorítod, és segítesz neki továbblépni. Most képzeld el, hogy ugyanezt te tetted – mit mondasz magadnak?
Szavaink többet árulnak el rólunk, mint gondolnánk. Amikor valaki megkérdezi tőled, ki vagy, mit felelsz? Hosszú magyarázatba kezdesz, vagy csak rávágsz néhány jelzőt? Talán el is bizonytalanodsz, hiszen önmagunk meghatározása nem is olyan egyszerű feladat. De ha csak három szót használhatnál, mit mondanál?
Reggel felkelsz, belenézel a tükörbe, majd felveszed a mosolygós, magabiztos, "minden rendben van" álarcot, mielőtt kilépsz az ajtón. Az emberek kedvesek, megdicsérik az összeszedettségedet, de valahol mélyen tudod, hogy ez csak egy részed.